Igen, igen és igen. Magyarország megszerezte első Michelin-csillagát. (Én már a Costesről készült  első írásomban javasoltam  ezt.) Mindez történt annak ellenére, hogy séfet váltottak.

Ki akartam próbálni mit tud az új séf. Tökéletes volt erre az (akkor még) impozáns ebéd menü.  Nem akarom lelőni a poént, de a Costes szerintem megérdemelte a csillagot az új séffel is.

Az ebédünk a következőkből állt (képek sajnos nincsenek):

Kenyér:
Finom ropogós héjú kenyeret kaptunk, ami sajnos hideg volt. (Később kaptunk meleget is). A hozzá adott vaj tökéletes, de a hideg kenyéren nehéz volt elkenni a szintén hideg vajat.

Amuse bouche:
Tonhal tatár

Egy nagyon apró adag gyönyörűen tálalt tonhal tatárt kaptunk. A tonhalnak elképesztően jó, semmivel sem összehansonlítható íze volt, talán ezt hívják „sushi grade”-nek. Citrus ízek, ropogós hagyma és kapribogyó gazdagították az ételt.

Előétel:
Serpenyős libamáj csicsókával , friss saláta és véres hurka pirítóson

Világszínvonalú előétel. Zseniálisan sütött, olvadós libamáj mellette a ropogós csicsóka salátával. A két étel tökéletes harmóniában volt egymással. A hurka nem is hasonlított a mi rizzsel, zsömlével, vagy egyéb töltelékelemekkel dúsított hurkánkra. Olyasmi volt, mint egy mesterien fűszerezett darabos vérpüré. A hozzá adott saláta szintén mestermű. Számomra ismeretlen zöldekből állt és egészen pikáns öntettel vonták be.

Főétel:
Marhahús főtt‐sült burgonyával és „sucrine” salátával, Fűszeres kecskesajttal töltött ravioli, paradicsom mártással (Tonhal tataki)

Sokat vaciláltam, hogy a marhát, vagy a raviolit válasszam-e. A marha mellett döntöttem. (Mindig a marha mellett döntök.) Sajnos elfelejtettem amit a pincér mondott, de ez a az étel a marha egy speciális nagyon izmos részéből készült. Ehhez képest egy vajpuha, medium rare-re sütött csúcsminőségű steaket kaptam. (És igen mégis van valaki, aki tud steaket sütni Magyarországon. Az se számít, hogy külföldi az illető.) A krumpli méltó volt a húshoz, a saláta szintén. Hál’Istennek egyik ebéd partnerem a raviolit rendelte, de ő is csak hosszas vacilálás után. Ő is a marhán gondolkodott alternatívaként. Félúton cseréltünk. Ekkor jött az ebédem csúcspontja. Ez az étel egészen elképesztően finom volt. A tészta állaga természetesen hibátlan, (hogy tud valaki ennyire jó tésztát készíteni, pedig  nem is olasz?) a töltelék egészen rafinált módon volt fűszerezve, nem beszélve a mártásról, amihez foghatót még soha nem ettem. Nem a szokásos paradicsompüré volt bazsalikommal , számomra eddig ismeretlen ízek gazdagították a paradicsomot.
A tonhal tatakit csak kóstoltam, külsőre és ízre is tökéletesnek tűnt.  Csak egy egészen vékony kérget sütöttek rá, gyakorlatilag nyers volt és ugyanabból a hihetetlen finom halból készült, amiből az üdvözlő falat.

Desszert:
Csokoládéfagylalt málnatükrön, ropogós „tuile” (Tonkababos csokoládétorta)

A desszert nem volt különösebben eget rengető, csak egyszerűen finom. Egy roppant ízletes tejcsoki fagylaltot kaptam, egy vékony málnazselé rétegen, mellette hajszálvékony, ropogós keksszel. Kaptam egy darabot a többiek tonkababos csokitortájából. Mit mondjak? Azt kellett volna választanom.

Az ételek mennyisége pont jó volt. Mindannyian jóllaktunk, pedig voltak akik az apró adagokkal riogattak. A kiszolgálás a szokásos módon tökéletes volt. Talán az a különbség, hagy a pincérek ebédnél nem viselik a teljesen fölösleges fehér kesztyűt.

A Costes továbbra is egy zseniális étterem. Az új séf a Miguel Rocha Vieirát váltó Nicolas Rafael Delgado  méltó elődjéhez, noha egészen más a stílusa. Kár, hogy a mi ebédünk óta  keményen szűkítették az ebéd menüt, pont az izgalmasabb fogásokat levéve róla. Mindenesetre, ez az ebéd meggyőzött engem, hogy a vacsora menüt is ki kell próbálnom, akár a roppant izgalmas vegetáriánus tasting menüvel is.

Amikor mi jártunk ott, akkor még csak a DiningGuide Év Étterme díjat zsebelte be az étterem. Azóta már Michelin-csillagos.

Köszönjük neked Gerendai Károly!