FatMo Blogja

Ez a blog elsősorban az engem érdeklő dolgokkal - legfőképp gasztronómiával - foglalkozik. Néha aztán szóba kerülnek egyéb dolgok is, úgymint utazás, zene, stb. Szevasztok!

Friss topikok

Hányan olvasnak most?

Honnan olvasnak most?

2008.05.28. 09:31 FatMo

14 éves kislány vagyok

Vannak olyan emberek – legyen az zenész, chef, vagy call center operator - akik nem tudnak hibázni. Tudom, hogy vannak, mert én is ismerek egyet. Nick Cave-nek hívják. Közel 20 éve hallgatom, 15 éve járok a koncertjeire. Sose fogom elfelejteni, amikor először hallottam, ahogy beleszól a mikrofonba Bécs elött egy sátorban. Azt sem fogom elfelejteni, amikor megvártam az Erkel Színház művészbejárójánál és autógrammot kértem tőle. Az is mindig emlékezetes marad számomra, amikor egy erdő közepén Ausztriában nézhettem meg a koncertjét. Azt sem felejtem el, amikor sikerült kijutnom Londonba két koncertjére és egy Guy Ritchie filmből előlépett fűárustól vettem jegyet, mert egyikünknek nem volt, és azt sem amikor az intenzív osztályról kilépve, gyakorlatilag beszálltam az autóba és indultunk a koncertjére Bécsbe. Ezek mind-mind fantasztikus élmények, de ami az utóbbi három napban történt velem azt még mindig nem tudom felfogni.
Az idei turné három koncertjét néztem meg zsinórban.
Az elsőt Prágában. A koncert egy szörnyen lepusztult hoki csarnokban volt, gyakorlatilag teltház előtt. Először úgy tűnt, hogy a kűzdőtéren kell végig(nem)néznem a koncertet, de aztán találtunk egy cseh jegyszedőt, aki tudott angolul és mondott egy helyet, ahol állhatok. A lelátó lépcsőjének aljára parkolhattam le, gyakorlatilag mindenkinek útban voltam. Szerencsére nem volt senki, aki kommunikálni tudott volna velünk, ezért hagytak ott ülni. A koncert katartikus volt. Soha nem láttam még ennyire felszabadultnak, jó kedélyűnek Nick Cave-et. Énekeltette, tapsoltatta a közönséget, beszélgetett. (Egy Mercy Seatet követelő nézőtől megkérdezte, hogy, hogy lehet az, hogy ő minden koncerten ott van 15 éve és kéri a Mercy Seatet, majd pár számmal később - térdre borulva - neki küldte a dalt) A zenekar nagyon együtt volt. Nagyon keményen játszották a számokat. Elővettek régi klasszikusokat is, amellett, hogy gyakorlatilag az új lemezt is végig eljátszották. Azonnal kiderült, hogy a DLD számai koncerten élnek igazán. A lemez is nagyon jó, de a színpadról árad az a hihetetlen energia és indulat, ami ebben az emberben feszül. Több csúcspontja is volt a koncertnek, de az abszolút csúcs számomra a Papa won’t leave you, Henry volt (mind a három koncerten egyébként). A zenekar is csúcsformában volt élén az egyre bizarrabb külsejű zseniális hegedűssel, aki a koncert egy részét a földön töltötte, állítólag a cipőjén játszott…A közönség meglepően jó volt. Még a csillárokon is lógtak és lecsapták a labdákat, amiket Nick Cave feldobott. A koncert végén úgy éreztem, hogy ez volt életem legjobb koncertje és nem tudtam elképzelni, hogy ezt nemhogy felülmúlni, de akár megközelíteni is lehet Bécsben és Budapesten.
Lehetett.
Bécsben a Gasometerben volt a koncert, ami fényévekkel megelőzi a cseh helyszínt. Tökéletes állapotban van, állandó mozgássérült emelvénnyel. Minden ott dolgozó tud segíteni, bármit kérdez az ember, ráadásul angolul is beszélnek. Itt még talán egy kicsit több energia jött le a színpadról, sokkal jobban szólt a koncert és sokkal jobb helyről láttam. Itt mindenképpen meg kell említeni a Deanna-t és a Ship Songot is, melyek kiemelkedtek az erős műsorból. A koncert után arra gondoltam, hogy megint megszívtuk mi magyarok, mert egy harmadik koncert zsinórban nem lehet megint jó.
De lehet!
Budapesten a lepukkant PeCsa színpadán olyan koncertet adott, ami majdhogynem jobb volt, mint ez előző kettő. (Év koncertje az tuti.) Pedig ez félig világosban ment le és nem volt teltház. A zenekar mégis csúcs hangulatban volt és a közönség is vette a lapot. Kis változtatással ugyanaz a műsor ment le, mint az előző kettőn. Itt eljátszottak a Your funeral my trialt, amit egy pár koncert óta már nem játszottak és kihagytak egy ráadás számot az idióta csendrendelet miatt.
Ezt a koncertet is nagyon élveztem, pedig még csak most jött a java.
L (nagyon köszönöm!) barátomnak köszönhetően bejutottam az aftershow-ra. Találkozhattam Nickkel, beszélhettem vele. Sőt autógrammot is kértem, és le is fényképezkedtem (nagyon köszönöm F!) vele.

Amikor belépett a terembe olyanná váltam, mint egy 14 éves rajongó kislány. Remegő belsővel mentem oda hozzá, mondtam (és nem mondtam) el neki amit szerettem volna kb 20 éve. Olyan volt az egész, mintha egy filmben történt volna.  Soha nem fogom elfelejteni ezt a 20 percet.
Akkor sem, amikor 70 éves leszek.

Szólj hozzá!

Címkék: nick 14 éves cave kislány


A bejegyzés trackback címe:

https://fatmo.blog.hu/api/trackback/id/tr62491330

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.