FatMo Blogja

A Stereophonics az a fajta zenekar akik nem pofáznak, hanem pár évente kiadnak egy nagyon jó lemezt, néhány zseniális dallal. (Könyörgök, hallgassátok meg a Devil, a Dakota c. számokat, vagy az új albumról a Bank Holiday Monday -t, hogy csak hármat említsek! Igazam van, vagy igazam van?). A lemezeknél van egy sokkal személyesebb kapcsolatom is az együttessel. Amikor gépekre kötve, a nyakamba preparált centrális vénával feküdtem az intenzív osztályon (körülöttem kizárólag kómás betegekkel), a Phonics Feel című száma (és az öcsm sms-ei) mentett meg az őrülettől. Nem a számomra oly fontos, meghatározó zenekarok valamelyik szerzeménye hanem a Feel, melyből még csak kislemezt sem csináltak. Pedig nagyon közel voltam a bedilizéshez, de ez egy másk sztori.

Pár éve már majdnem láttam őket az Oasis előzenekaraként, de akkor betegség miatt lemondták a koncertet. Idén önálló koncertet adtak Bécsben az Arenában (25 euros röhejes áron). Ez egy borzalmasan lepukkant hely, a néhai Fekete Lyukat idézi. Annyi a különbség, hogy itt konszolidált osztrákokból áll a közönség és jó a sör. Kicsit megijedtem, hogy semmit nem fogok látni, el nem tudtam volna képzelni, hogy van mozgássérült emelvény, vagy bármilyen más megoldás. Nyolc körül nyitották ki a termet. Egyből odajött hozzám egy rendező és a backstage-en keresztül elkisért egy csilivili zsírúj lifthez, amivel felvitt az emeletre és mutatott egy helyet ahonnan tökéletesen láthattam a koncertet.
A teremben már ekkor körülbelül 40 fok lehetett. Végigszenvedtük a Pulp utánérzés osztrák előzenekart. Kb negyed tízkor kezdett a Stereophonics, ekkor biztos, hogy volt már 45 fok. Feljött ez a három (+2) zsíroshajú walesi a színpadra és odabaszta nekünk a rock and rollt a pofánkba. Hihetetlen energikus zúzás kezdődött, amit megfejelt Kelly Jones szinte tökéletes hangja, ami élőben már-már rémisztően jól szól. A színpadon max 20 lámpa lehetett semmi egyéb showelem nem volt, csak az 5 arc aki nyomta, mint az állat. Bár az új album bemutató turnéja zajlik éppen, ez inkább egy best of műsor volt, ami nagyon jól esett nekem. Mindent eljátszottak, amit kell. Ahogy jöttek a jobbnál jobb számok, nőtt a hőmérséklet is. Nincs értelme dalról dalra leírni a koncertet, mert így egyben volt tökéletes. A nézőtér egy emberként ordította a dalokat a zenakarral. Két ráadás számot játszottak ebből az egyiket Kelly Jones egyedül. A koncert csúcspontjai számomra a Devil és a Dakota voltak, (bár be kell vallanom többször is gondoltam arra, hogy ezt már nem lehet fokozni. Tévedtem.) A Devil a vörös fényeivel olyan volt, mintha a pokolből játszották volna, a Dakota alatt pedig elért a közönség az eksztázisának a csúcsára, azt már tényleg nem lehetett fokozni. A vége felé a(z egyébként barom jó) közönség gyakrolatilag szó szerint majdnem elolvadt az 50 fokban. De ez nem érdekelt senkit. Engem se. Nem érdekelt a hőmérséklet, a pofámba világító EXIT lámpa és a körülöttem pofázó osztrákok sem. Valami olyat láttam, ami minden várakozásomat felülmúlta.
Ahogy korábban írtam egyszer megmentettek a bedilizéstől, tegnap megint kaptam tőlük valamit. Jövök kettővel a Phonicsnak. Remélem nőni fog még a tartozásom...