Csütörtökön volt a Jarrett koncert. Igazán még most sem ülepedett le az élmény bennem, de most már tudok írni róla. Azt hiszem ezt a koncertet nehéz lesz felülmúlni egy darabig bárkinek is. Nem vagyok egy jazz buzi, de van egy pár előadó, akiket nagyon szeretek. Ilyen Jarrett is. Amióta az eszemet tudom szeretem. Egyértelmű volt, hogy megnézem, de legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy ilyen élményben lesz részem.

A MüPa nagytermében volt a koncert. Egyetlen zongora állt a színpadon, nem volt kierősítve. A koncert előtt a MüPa hangja megkért bennünket, hogy koncert közben ne köhögjünk, mert zavarja a művészt. Senki nem köhögött. Bejőtt Keith Jarrett a színpadra, leült a zongorához és egy-két hókuszpókusz után a zongora részévé vált. A koncert három részből állt. Mint  - a Jarrett zenéjét nálam sokkal jobban ismerő barátomtól – megtudtam, az első részben játszotta a saját szerzeményeit, a második részben és a ráadás(ok)ban pedig standardeket játszott. Olyan magától értetődő természetességgel játszotta a darabokat, hogy nekem olyan volt mindegyik, minhta ő szerezte volna. Egészen változatos műveket játszott, volt itt blues, volt itt ballada, volt itt jazz, volt itt filmzene és kortárs zene is.

A koncert után rengetegszer visszatapsoltuk, mindig fel is jött újra a színpadra meghajolni. Hat alkalommal a zongorához is leült és játszott. Ez a hat alkalom összességében hosszabb volt, mint a második rész és minden másodpercben emelte a koncert színvonalát. Ez volt életem első Jarrett koncertje, de valahogy olyan érzésem volt, mintha itt különösen jól érezné magát, mintha nagyon egy húron pendülne velünk. (Meg is kért bennünket, hogy őrizzük meg a kultúránkat.)

Keith Jarrett ezzel a hangversenyével elérte nálam, hogy ha valahol a környéken koncertet ad, én ott leszek.