Az étteremben elköltött vacsoráim után általában várok pár hetet, mielőtt megírom az élményeimet. Most nem tudom ezt megtenni. A tegnapi vacsorám szinte minden elemében rossz volt, bizonyos ételek a fogyaszthatatlanság határát súrolták. Ki kell írnom magamból!
A Múzeum Étteremben jártunk és a következőket fogyasztottuk:
Születésnapi „vacsora-sorozatom” második állomása a Bock Bisztro volt. Évek óta szerettem volna elmenni a Bíró Lajos vezette étterembe, de valahogy soha nem került sor rá. Korábban volt már egy két pozitív tapasztalatom az ételeikkel, de azt nem ezen a helyen szereztem.
Drága barátaimtól kapott ajándékaim hosszú sorát egy boríték zárta. A borítékban egy papír: Ráspi. Hmmm! Hát akkor irány Fertőrákos!
Londoni utunk búcsúvacsorájához Alain Ducasse éttermébe foglaltam asztalt. Ezt végül lemondtam egyrészt a rengeteg pozitív értékelés mellett olvasott viszonylag sok negatív kritika, másrészt az extrém magas árak miatt. (Gyakorlatilag drágább az étterem, mint a három csillagos Gordon Ramsay.) Az utolsó pillanatig úgy volt, hogy búcsúvacsora nélkül hagyjuk el Londont, márpedig ezután a gastro túra után ezzel nem tudtam volna megbékélni. Végül elkezdtem hívogatni a barátibb áru londoni éttermeket, melyeket régóta szerettem volna kipróbálni. Zafferano - tele, Locanda Locatelli -tele, Arbutus - tele. Nem könnyű Londonban foglalás nélkül vacsorázni egy jót.
Ekkor jutott eszembe Bryn Williams.
Ő egy 32 éves wales-i tehetség (illetve géniusz - mondom ezt azután, hogy ettem a főztjéből). Marco Pierre White kezei között kezdte a szakmát, majd a Le Gavroche sous chefje lett, végül a Galvin at the Windows vált munkahelyévé, mígnem 2006-ban megnyerte Great British Menu sorozat első szériájában a halfogás elkészítésére kiírt versenyt, melyet II. Erzsébet 80. születésnapi vacsoráján tálalt fel (erről az ételről később még lesz szó).
Ebbe az étterembe egy konkrét fogás miatt foglaltam asztalt. Ez egy előétel, pontos neve: Roast Bone Marrow & Parsley Salad (sült csontvelő petrezselyem salátával). Szinte bárki aki ebben az étteremben járt – étteremkritikusok, foodbloggerek, foodiek – ezt ette előételnek. Amikor leadtam a rendelésem, kiderült, hogy azon ritka napok egyikén mentünk az étterembe, amikor nincs csontvelő. A hír lesújtott, de mint kiderült valahol szerencsém volt, mert ha megeszem a négy velőscsontból, pirítósból és salátából álló fogást, akkor a főfogásomból csak csipegetni tudtam volna, márpedig ez nagyon nagy hiba lett volna.
A - jó pár hónappal ezelőtt - Gresham Kávéházban elköltött vacsora után szerettem volna kipróbálni egy másik szálloda éttermét is. Nem arra gondolok, amikor egy híres séf éttermet nyit egy szállodában, a szálloda saját éttermét szerettem volna kipróbálni, amit elsősorban a szállóvendégeknek üzemeltetnek.
A Boscoloban (New York Palota) Donatella fogja vezetni az éttermet (röhej!), a Greshamben továbbra sincs étterem, a Royalban nemsokára megnézem a Bock Bistrot. Végül a Kempinski éttermére esett a választásunk.
A Bistro Jardinben vacsoráztunk és a következőket fogyasztottuk:
Bevallom River Cottage fan vagyok. A sorozat kezdete óta szinte minden részt láttam. Lenyűgöz, ahogy Hugh Fearnley-Whittingstall az első pici, vidéki házának megvétele után lépésről-lépésre felépítette „birodalmát”, a környező falvak termelőinek, lakosainak segítségével. Láthatóan Hugh egy boldog ember. Ez tükröződik az ételeiben is. Főzni elég jól tud, hisz karrierje kezdetekor a híres londoni olasz étterem, a River Café sous chefje volt, de minden nap olyan rendetlenséget hagyott maga után, hogy kirúgták. Kevés olyan ember van, akit annyira jó nézni főzés közben, mint őt. Ez a tudása mellett az alapanyagok iránti feltétlen tiszteletének is köszönhető.
Nem olyan régen nyitott egy éttermet Axminsterben (azóta már Bathban is), ahol ugyan nem ő főz, (sorozatának egyik főszereplője a séf) de jelentős beleszólása van a menü alakulásába. Mindenképpen szerettem volna kipróbálni a helyet (hisz úgyis Dorsetbe vettet a jó sorsunk). A River Cottage Canteen-ban vacsoráztunk.
Születésnapot ünnepelni mentünk ebbe az étterembe, ezért nagy körültekintéssel választottam ki. Mindenképp kétcsillagos élményben szerettem volna részesíteni az ünnepeltet. Sokáig vacilláltam, voltak egyéb jelöltjeim is (Marcus Wareing vagy a Gavroche, esetleg Alain Ducasse). Végül a food blogokon olvasott hatalmas hype miatt e-mellett döntöttem és – mint kiderült – ételek szempontjából jól választottam, egyéb szempontokból viszont ért bennünket néhány méltánytalanság.
Sokat gondolkodtam, hogy a Londonban töltött kilenc nap – amit gyakorlatilag az éttermek látogatása köré építettem fel - melyik éttermével kezdjem a sort. Úgy döntöttem, hogy a legmeghatározóbb élmény lesz az első. Egy olyan élmény, ami felért az eddigi legjobb vacsorámmal, amit Gordon Ramsay háromcsillagos éttermében költöttem el. Akkor úgy fejeztem be a cikket, hogy nem tudom hogy lehet fokozni az élményt.
Most már van elképzelésem. Egy vidéki (egy Michelin-csillagos) lepukkant gastro pubban találtam meg az újabb katarzis(oka)t.
Apám születésnapi vacsorájára valami old school éttermet kerestem. Májgaluska levest, fatányérost, velővel töltött bordát, palacsintát szerettem volna az étlapon. A szadai Borostyán étteremről jó emlékeket őriztem. Sok-sok éve többször voltam ott, mindig finom volt az étel, jó a kiszolgálás. Végül is emellett döntöttem.
Bár ne tettem volna!
Másodszor vacsoráztam a Fausto’s-ban. Már az első alkalommal is nagy élmény volt, de a mostani látogatásom teljesen meggyőzött arról, hogy ez az étterem benne van a hazai Top 5-ben. Első látogatásomon előételnek kacsamellet rendeltem, főételnek bárányt (egy picit túlsötötték), desszertnek pedig mandula parfét kértem. Mind a három nagyon finom volt, de mégis azt éreztem, hogy nem a séf főz a konyhában.
Másodszor sikerült tökéletes fogásokat választanom, gyakorlatilag katartikus élmény(ek)ben volt részem.
Ebben az étteremben pár éve már jártam. Teljesen lenyűgözött. Akkor ebédelni voltam, most vacsorázni. Teljesen más a hangulata este, sokkal jobb. Ezt leszámítva viszont meg se közelítette a legutóbbi alkalmat.
A következőket ettük:
A Gordon Ramsay-n kívül talán ezt az éttermet vártam a legjobban. Sokak szerint London legjobb étterme (nem, nem az), még többek szerint London második legjobb étterme. Azon ritka helyek közül az egyik, ahol az-az ember főz, akiről az éttermet elnevezték. Nem csak időnként, gyakorlatilag mindig. Az ebéd menüt is ő küldi ki a konyhából. Mi is ebédelni voltunk itt, az ebéd menüről választottunk és a következőket ettük:
A Gordon Ramsay kaland másnapján mentünk a Muranoba ebédelni. Nyilvánvaló volt, hogy nem közelítheti meg azt az élményt, ezért tudatosan próbáltam azt kitörölni az agyamból. Végül is ez az étterem is nagy élmény volt.
Hárman mentünk ebédelni Angela Hartnett éttermébe. Ez elvileg egy olasz étterem, de én inkább olaszos beütésűnek nevezném, amikor az ember ott ül, egyáltalán nem olasz étteremben érzi magát. Azt terveztük, hogy az ebéd menüből fogunk rendelni, de aztán - az étlapot megismerve - mégis az a la carte mellett döntöttünk.
Vannak olyan események az ember életében, amikről előre tudja, hogy egész életében emlékezni fog azokra. (Itt most nem a gyermekének születésére, esküvőjére gondolok.)
Nekem olyan szerencsém volt, hogy egy ilyen élményt az egyetlen olyan emberrel oszthattam meg, aki megérti a gasztronómia iránti feltétlen rajongásomat, sőt pontosan ugyanúgy viszonyul ahhoz, mint én. Biztos vagyok benne, hogy ez még növelte az élményt.
A Gordon Ramsay at Royal Hospital Road étteremben vacsoráztunk.
London legjobb étterme, a világ tizenharmadik legjobb étterme, az egyetlen három Michelin-csillagos étterem Londonban és egy a három angliai közül. Számomra pillanatnyilag a világ legjobb értelme. Most már értem miért jelenti azt a 3 michelin csillag, hogy külön utazást érdemes szervezni az étterem miatt. Nem tudom, hogy innen hova tovább. Mi többet tud nyújtani egy étterem? Elképzelhetetlen.
Három napot Londonban simán el lehet tölteni.
Például:
- Az utazás okát NEM elintézni. (Oasis jegyek még nincsenek kinyomtatva.)
- Kipróbálni London legjobb éttermeit, köztük tényleg a legjobbal.
- Hatalmas gumikacsát venni a Selfridgesben.
Tegnap a jósorsom ismét Pécsre vezetett. Az öcsém által rendezett Goldoni: A Hazug című darabot mentünk megnézni. Az előadás nagyon jó volt (ennél többet nincs értelme írnom, hisz a testvéremről van szó és mindenki csak legyintene, hogy milyen elfogult vagyok), de mi mindezt tetéztük egy vacsorával a Susogóban, helyesebben szólva a Bistro Zonaban.
Eddig csak a fenti – fine dining – étterem étlapját próbáltam, az teljesen lenyűgözött. Ez is. Teljesen különbözik a másik (Enoteca Corso) étteremtől. Amíg Molnár Gábor séf fentre rafinált, furfangos és teljesen meglepő fogásokat kínál, addig lent sokkal egyszerűbb ételeket főz kiváló alapanyagokból, ugyanazzal a tökéletes technikával és technológiával elkészítve, ahogy a fenti ételek is készülnek.
Tegnap megvolt a bécsi Oasis. Finoman szólva is kurva jó volt. Tökéletes műsor, elképesztő hangzás, jókedvű zenekar. Alig várom már a nyári londoni koncertet. Na duma helyett inkább jöjjön egy rosszminőségű video, amin azért egy picit érezni a hangulatot:
Hatalmas hype van a Donatella’s Kitchen körül. Megosztja a gasztro blogger társadalmat. Amikor egyik nagyon kedves - nem túl sok éttermet kedvelő – barátnőm azt mondta jó a hely, elkezdte furdalni az oldalamat a kíváncsiság.
A héten volt szerencsém másodszor is élvezni a Costes zseniális séfjének műveit. Valamivel hosszabb étlapot kaptunk, mint legutóbb. Van már kétféle degusztációs menü is, csábító mindkettő én mégis a normál étlapról rendeltem.
Nagyon sokat vártam ettől a vacsorától. Egyrészt az étterem híre, másrészt az új séf személye miatt. Minden képzeletemet felülmúlta az élmény, egyelőre nem találom a megfelelő jelzőt ami leírhatná az élményt.
Négyen mentünk az Enoteca Corsoba (ex Susogóba). Hárman közülünk a degusztációs menüt választottuk a hozzá illő borokkal, illetve a társaság negyedik tagja az á la carte étlapról rendelt egy főételt és desszertet (más kérdés, hogy nem csak ennyit evett).
Először egy közös postban szerettem volna leírni a a tegnapi két gasztro élményemet, de az esti Enoteca Corso "kaland" annyira kiemelkedően jó volt, hogy sajnos nem kerülhet egybe a Kistücsökkel. Mindezek mellett a Kistücsök kiemelkedik a hazai kínálatból.
Sikerült két jegyet vennem a jövő nyári wembley-beli Oasis koncertre, ami valljuk be nem semmi. Nem nagyon hiszem még el, hogy összejött! 
Megint találtam egy gyöngyszemet a Youtube-on és megint egy Stereophonics dalról van szó. (Fogadjátok meg a tanácsomat és nagyon-nagyon hangosan hallgassátok!!)
Egy gyermekkoromban írott versemmel vezetném fel a dalt:
Itt van, megjött Superman
Bővelkedik humorban
