FatMo Blogja

Ebbe az étterembe egy konkrét fogás miatt foglaltam asztalt. Ez egy előétel, pontos neve: Roast Bone Marrow & Parsley Salad (sült csontvelő petrezselyem salátával). Szinte bárki aki ebben az étteremben járt – étteremkritikusok, foodbloggerek, foodiek – ezt ette előételnek. Amikor leadtam a rendelésem, kiderült, hogy azon ritka napok egyikén mentünk az étterembe, amikor nincs csontvelő. A hír lesújtott, de mint kiderült valahol szerencsém volt, mert ha megeszem a négy velőscsontból, pirítósból és salátából álló fogást, akkor a főfogásomból csak csipegetni tudtam volna, márpedig ez nagyon nagy hiba lett volna.

Az éttermet egyébként Fergus Henderson séf nyitotta (sajnos az egészségi állapota már nem teszi lehetővé, hogy ő főzzön), és azóta is a "fülétől a farkáig" (helyesebben "orrától a farkáig”) elv szerint működik. Gyakorlatilag az állatok minden részét feldolgozzák. Előfordulhat az étlapon göngyölt sertés lép, kacsa (és egyéb )szív,  az összes belsőség, mókus és még sertéscsülök is (ha-ha ez Angliában különlegességnek számít).

Idén megkapták első csillagukat, amit szerintem nem követ majd több. Összességében az egy csillag is túlzásnak tűnik, de ha a Michelin tesztelői jól választottak az étlapról, akkor valahol érthető.

A St. John étteremben vacsoráztunk és a következőket ettük:

Kenyér:

Semmi különös. Fehér és barna kenyeret kaptunk. A vaj sem volt nagy szám. Kicsit többre számítottam, ugyanis az étterem földszintjén egy pékség is üzemel.

1. fogás
Langoustines & Mayonnaise (Peas in the Pod)

Amikor kiválasztottam a főfogásomat úgy döntöttem, hogy csak valami könnyűt eszem előételnek. Ezért választottam a langusztát. Az étel semmivel sem nyújtott többet, mint a neve mutatja. Egy tökéletesen főzött adag rákot és egy nagyon finom házi majonézt kaptam. Ízletes volt, de semmi különös. A többiek a Peas in the Pod elnevezésű ételt választották. Ez egy tál elképesztően finom friss zöldborsót jelentett, melyet nekik kellett megpucolni.

2. fogás
Middlewhite, Turnips & Trotter, Jersey Royals, Runner Beans, Green Salad (Pigeon, Peas & Bacon

Ez az étel egy külön cikket megérne. Egy teljesen kicsontozott malacot, talán süldőt kaptunk egyben megsütve, mely – a pincér elmondása szerint – egy régi elfeledett sertés fajtából a Middlewhite-ból készült. Hatalmas hús szelet uralta a tányért, mely a malac teljes keresztmetszetét megmutatta. Elképesztően finom volt, nagyon jóízű. Tökéletesen ropogós bőr, olvadó zsírréteg, omló hús. Szinte semmi fűszer, csak a hús naturális íze. A mellé adott tarlórépának semmi íze, a mártás mely állítólag a malac lábán, illetve lábujjai között levő hús darabokból készült, viszont nagyon jó, erős ízű volt.

Köretnek jersey royal krumplit és futóbabot rendeltem, de amikor megláttam a fogás zsírmennyiségét gyorsan kértem egy zöldsalátát is.

Mind a három köret zseniális volt. Tömtem magamba az ételt, folyt a zsír a szám szélén. Nagyon régóta, rendszeresen sütünk malacot otthon, de ez mindegyiket felülmúlta. Életem legjobb malac, sőt sertéshúsa volt. Lehet, hogy a sült velő a legendás étele a St. Johnnak, de én kötve hiszem, hogy ennél a sült malacnál bármi jobb lehet ebben az étteremben. Egy nagyon finom, 2008-as Domaines des Malandes Chablis-t ittunk a fogáshoz, kellett is a rengeteg zsír miatt.

Ketten ettük a malacot, a másik (illetve harmadik) főfogás egy galambsült volt. Nem szeretem a galambot, de aki fogyasztotta annak nagyon ízlett.

3. fogás
Madeleines, (Hot Chocolate Pudding & Creme Fraiche Ice Cream, Ecles Cake & Lancashire Cheese)

Hát desszert fronton nem alkottak valami nagyot. Én az étterem híres Madeleine-jét rendeltem. Ez jó esetben egy nagyon finom piskótához hasonló sütemény (szemben azzal ebbe élesztő is kerül). Krém nincs benne, a tésztája omlós egyáltalán nem száraz. Ez sajnos nem így volt a St. John madeleine-je esetében. Egy ragacsos rosszul sütött piskóta szerűséget kaptam. Egyáltalán nem érte meg az árát.

Érkezett még az asztalra  egy csoki felfújt is, szintén nem egy nagy szám. Állagában jobban hasonlított egy muffinra mint szufléra és még a creme fraiche fagylalt sem mentette meg.

Harmadik desszertünk egy ekler fánk variáció volt, egy hatalmas szelet sajttal. Ezzel nem volt gond, el is fogyott az utolsó morzsáig.

A pincérek nemhogy nem kedvesek, de kicsit még bunkók is. Egyikük se mosolyog. Mikor a miénket kértem, hogy ajánljon valami bort a főételhez, eléggé lekezelően foglalkozott velünk.

A pincérek fel alá rohangálnak, ugyanis az - elég nagy - éttermen kívül a bárba rendelt ételeket is ők szolgálják fel (ott egyébként teljesen más étlap van). A szerviz még csak meg sem közelíti egy csillagos étterem színvonalát. Talán a maitre’d volt az egyetlen, aki kedves volt. A berendezés egyébként jópofa. Olyan, mintha egy hatalmas húsüzemben lennénk, a pincérek hentes kabátban vannak, minden hófehér, a kabátokat, táskákat kampókra kell akasztani.  Az asztalok gyakorlatilag összeérnek ezért olyan mintha nagyon hosszú asztaloknál ülnénk idegenekkel.

A St. Johnban gyakorlatilag egyetlen igazán finom ételt ettünk, az viszont döbbenetesen jó volt, mindig emlékezni fogok az ízére. Aki szereti a malacot mindenképpen érdemes elzarándokolnia ide, ha épp Londonban van. Én viszont nem hiszem, hogy elmennék még egyszer. Még a sült velő miatt sem…

…ja és ha megtehetném, elvenném a csillagjukat (és odaadnám a Sportsmannek).